Vajda Pál, Együtt indultunk...

Együtt indultunk el - kéz a kézben,
s így szólítottalak: én testvérem!
Mint a gyermekek, olyan boldogok,
Karjaikban hordtak az angyalok.
Már nem volt bűnünk és nem fájt semmi,
Nem vágytunk egymástól nagyobb lenni.
Békeországban éltünk mi együtt,
Napfényben jártunk, egymást szerettük.

De egyszer közben valami történt:
Kígyó módjára férkőzött közénk
Egy érthetetlen, szörnyű nagy átok,
Nincs napfény többé, sötétben járok...
Nem fogjuk ma már egymásnak kezét,
Nem hallunk többé mennyei zenét.
Testvérem vagy de nem bízom benned,
Egy Atyánk volt s ma már az istened.

Szép voltál akkor ma rút az arcod,
s felingerel ha hallom hangod,
Ha mosolyogsz én vigyorgást látok,
Mi áldás volt rég, ma reánk átok.
Mi történt veled, változott színed?
Aki szerettél, kővé vált szíved?
Nem látunk tisztán, valami történt...
Hogy hidaljuk át ez az átok-örvényt?

Nézd fiaink is nyomunkban járnak:
Egymásban testvért már ők sem látnak!
Országhatáron túl száll az eszme,
Ember az embert meg még sem lelte.
Csillagok közt jár, de lent a földön
Egymásra les, hogy bántson és öljön.
Tiszta erkölcsét vásárra vitte,
Amit prédikált maga sem hitte.

Igy állunk ma, de mit hoz a holonap,
Ha a gyökér már halálra korhadt?
Ha vak szemünk nem látja már a fényt?
Ha összezúzúnk minden szép reményt?
Együtt indultunk, álljunk meg Testvér!
Ki sötétben jár, célhoz soh'se ér.
Atyánk lát mindent s üzeni neked:
Engedd megfognom ismét a kezed!